A hétvégém majdnem jó volt, de mintha mindenhez hiányzott volna egy ici-pici, hogy a majdnem eltűnjön. Szombat délelőtt szakkörön voltam, ahol elvileg sokkal jobban megtanuljuk a megtanulnivalót ha mások tanítják, mint akik szokták. Feltéve ha a mások eljönnek, de nem jöttek, nekünk erről nem szóltak, így aztán bár végignyomtuk a délelőttöt, izzadtunk mint kurva a templomban, néha üldögéltünk tétlenül, még sem volt ugyanaz a kemény, sokat tanulós szombati szakkör, mint ahogy lenni szokott. Ezt még tetézte az a tény, hogy a tükör előtt gyakorlás résznél én a zongora mögött álltam, így nem láttam, hogy táncol a lábam, viszont folyamatosan a felső testemet bámultam. A melltartóm egyik feléből egy hirtelen mozdulattal kiszakasztottam a merevítő vasat alul, így nem bírtam levenni a tekintetemet a fele más csálé cicikről. A szombat vezető híre, hogy  az a cicim néz ki jobban ami nincs merevítve.

A cigány tánc józanul még mindig igen bénán megy, egyszerűen nem tudok mit kezdeni a magasba emelt kezeimmel, amit önfeledten kéne lengetni, szerintem ez nekem sose fog menni berúgás nélkül, szóval a következő próbán a fejem fölött nekiállok pulcsit kötni, horgolni, hímezni, körmöt reszelni, mert utálom azt hallgatni, hogy csinálj már valamit a kezeiddel!

Hazaérve, a nyárba fordult idő okán iszonyú mehetnékem támadt, de családom többi része igen punnyadt állapotban leledzett, így hát a nagy menés egészen az erkélyig tartott, ahol tevékenyen képzeltem el a délután eltöltését, fekve napozással. Ha számoltam volna, akár 3-ig is jutok, amikor a nap eltűnt és a déután további részében már nem is került elő. Mivel igen törte a testem az erkély alja, hát átfeküdtem fürdőruhástúl az ágyba, és a leégés elkerülése végett be is takaróztam.

A vasárnap már igazán menésből állt, bár uticélnak nem teljesen a természet lágy ölét lőttük be, mint inkább a kórházat, ahol apósomat látogattuk. Szerencsére jól van, és már nem infúzióból ebédel, úgyhogy tovább is álltunk a volt lakásunkhoz. Anyósom visszaköltözési szándéka alapos és megfontolt, ezért nekünk ki kell ürítenünk a 10 év alatt megtelt pincét-padlást, és árvíz ide vagy oda, anyósom A kategóriásnak minősítette tűzveszélyességi szempontból a padlást, tehát a délutánt zsákok pakolászásával töltöttük. A nagy magyar égtől csak pár cserép választott el, mondhatjuk hogy már majdnem a természetben voltunk.

A szeretem a testem rovatban szeretném még megjegyezni, hogy a fejem reparálása egész jól áll, határozottan kevésbé kráterszerűek a pórusaim, mondhatnám, szinte már tűnik el, a szememmel együtt. Közép út nincs, ebbe már beletörődtem, pattanás helyett most ráncokat termelek egy olyan területen amin már pikkelyesre szárítottam a bőrt.  Szóval a probléma egyik fele megoldva, és ez jó, mi mást kívánhatnék még így a strandszezon elején? 

(közeleg a Balaton átúszás, úgyhogy ha már kívánok, akkor a pikkelyek mellé  kopoltyúra gondoltam)