Azon még nem lepődtem meg, hogy én, mint az alapítvány kuratóriumi elnöke, emil-en meghívót küldtem saját magamnak(!) az alapítvány levelezőjéből a tegnapi 2 órára kiírt kuratóriumi ülésről. Átkozottul jó fej vagyok vigyorogtam, miközben olvasgattam az általam aláírt meghívót, hát még saját magamat is meghívtam! Azon viszont már igen, hogy mire odaértem 2-re, kiderült, hogy megtartottam(!) az ülést 12-kor (mivan???), jegyzőkönyv szerint elfogadtam a 2013. évi beszámolót, eredménykimutatást(!), és megvitattam(!) a 2014 évi terveket. (Vannak terveink???) Azt mondják nekem, hogy azok után, hogy aláírtam a meghívót, aztán mondtam szóban, hogy jövök, és később telefonon is megkerestek, ahol megerősítettem, hogy igen, megyek, nem gondolták, hogy tényleg ott leszek. Mégis hol lettem volna?

Na, mindegy, lógó orral aláírtam a jelenlétit, aztán lementem a portára átvenni az egy hete ott felejtett barna magas sarkú cipőmet, hogy hazavigyem. Közben azon gondolkodtam, hogy egyre furább az életem, mert olyan dolgok történnek, hogy még én se hiszem el miket csinálok, hát még amiről nem is tudok! A metró aluljáróban már annyira sajnáltam magamat, hogy arra a megállapításra jutottam, hogy ezek azok az élethelyzetek, amikor nekem alanyi és állampolgári jogon járna egy egész üveg mézes-bodzás pálinka, hogy ott helyben elfogyasszam! Már csak azért is, mert így lábamon a kedvenc lakk, bokapántos magassarkúmmal, a  full tele táskám, noszatyor miatt kezemen a másik kedvenc barna magas sarkú cipőmmel (azért azt látod magad előtt, hogy kapaszkodik valaki a metrón, akinek a kezében egy pár női cipő van??), simán haza tudtam volna menni a Népligetből Kispestre úgy, hogy ne legyen piszkos a tenyerem.