Hosszú lesz, de hagyok időt végigolvasni, mert holnap csak egy kis rövid bejegyzést írok , utána meg egy pár napig semmit, mert világgá vidékre megyek hagyatárgyalni és ott nincs netünk.

Az azért hihetetlen, hogy a mi családunkban senki nem bír úgy meghalni, hogy a hagyatékkal ne legyen valami orbátális nagy bazd meg!

Ott volt például az apai dédapám, aki 70 éves korában megajándékozta a titkárnőjét egy gyerekkel, és aztán gyorsan meg is halt. A felesége, aki az én apai dédimamám, haszonélvetet kapott a házra, addig nem is lehetett eladni. Aztán meghalt, és öreganyám  a hagyatéki tárgyaláson szembesült vele, hogy nem ketten a nővérével örökölnek. Tudta ő, tudta, mert marha nagy balhé volt a gyerekből annak idején, csak nem hitte, hogy tényleg örökös lesz a kislány. Így tehát a vagyon harmadát vitte az akkor 17 éves, aki egyébként enyhén szellemi fogyatékos,  és arról mesélt neki, hogy képzelje el, van ám két nővérkéje, akiket úgy hívnak, hogy Pirike és Pirike. Még biztos sok érdekes dolgot mesélt volna öreganyámnak öreganyámról, de addigra a hagyatéki lezárult, a titkárnő kézen fogta a pár havi dugásának gyümölcsét, és távozott, ugyanazzal a lendülettel magával víve  dédipapám élete munkájának mintegy 1/3-át is.

Úgy 2 éve anyámat hívták adásvételi szerződés megújítására, amire tényleg nagy szükség volt, mert az eredetit 1978-ban kötötték.  Az anyai dédimamám és dédipapám halála után adták el az 1900 körül épült vályogházat. Megújításra mondjuk nem annyira az eltelt évek miatt volt szükség, hanem mert az összes irat eltűnt a földhivatalból ami az adásvételt bizonyította volna. A ház már amikor én ott jártam is igen jó állapotban volt,  nem volt alja, a fekete döngölt földre lehetett "bemenni",  és a vásárlást követően sürgősen elbontották. Ez nem lehetett annyira nehéz, a négy vályog falat kellett kupacokba rakni, meg a tetőt gyújtosnak felaprítani.  Aztán anyám levelet kapott, hogy menjen már le oda a világ végére, állják az utiköltségét.  Így aztán egy szép keddi napon, vonatra ült, hogy ott a déli határszélen lévő 2 utcás faluban nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel találkozzon,  és velük együtt írjon alá egy olyan házra vonatkozó adásvételit, ami már 20 éve nem is létezett. Azért a biztonság kedvéért még megkérdezte utazás előtt, akarnék-e lejárni kapálgatni, öntözgetni, művelgetni azt a kis földet, mert akkor nem ír alá semmit. Mondtam neki, hogy eszébe ne jusson lemondani a telek rám eső részéről, de mivel eleve nagyanyámék voltak öten, anyámék hárman, mi meg a húgommal ketten, tehát nekem a telek 1/5-nek az 1/3-nak az 1/2-e  jár, azt okvetelnül  hozza el nekem, mondjuk egy virágcserépben.

Most hogy apukám meghalt, kiderült, hogy a 20 évvel ezelőtt eladott lakás, udvaron lévő garázsát, ami 4 fal hullám tetővel, azt az ügyvéd nem írta rá az adás-vételi szerződésre.  Így a hagyatékira nem csak mi megyünk, akik amúgy nem is  örökölünk semmit, hanem a régi lakás vásárlói és az ügyvéd is, várva, hogy mi öten lemondjunk a garázsról. Mondjuk annak örülök, hogy szóltak előre, hogy ők is ott lesznek, mert a dédipapa esetéből kiindulva, bárkit apám nyakába varrok, és mivel örökség nincs, kínos jelenet lett volna,  ha újabb megtalált testvéremként a keblemre szorítom őket. Abban a lakásban én soha nem laktam, mert addigra elváltak a szüleim, és oda apám, új felesége, és az öcsém költöztek, majd később megszületett a közepes húgom, most mégis van onnan egy darabka garázsom. A nagyhúgom már megüzente, hogy ő  nem fog itt 200 ezerért olaszból hazaröpködni, hogy papírokat írogasson alá, szóval most van 1/5 garázsom.  Sőt, a közjegyző kinevezett engem kézbesítési megbízottnak, úgyhogy ha az ő nevében lemondok a saját javamra a garázsrészről, akkor már 2/5 garázsom lenne.

Ha anyám komolyan venné amit mondok neki, és nem herdálná el  két kézzel szórva a családi vagyont, most  a 2/5 garázsomban, ami ugye már több mint egy fal némi tetővel,  meg egy kisebb sarok, lenne hol tartanom azt a cserépnyi földet. Az első hagyatékból úgysem maradt rám más, mint a határtalan döbbenet, amit az arcomon hordok, mert azért az mégis csak bizarr, hogy a nagymamám testvére, aki nekem nagynagynénikém, 3 évvel fiatalabb nálam.

És nem bakker, még mindig nem kamu amit írtam. Bár a nagymamám úgy 30 éve reménykedik benne, hogy hátha mégis, és nagyon örülne, ha kiderülne, hogy legalább az első ügyet csak én találtam ki, mert ha a húgom nem is, de legalább pár milla  hirtelen visszarepülne a bukszájába, és van egy olyan érzésem, hogy azért ő annak is tudna örülni.