A mostani helyzetem meg leginkább arra jó, hogy felidézze bennem életem legpokolibb időszakait. Másra nem igen. Azt hiszem ez a mostani aztán tényleg mindent visz. Anyukám beteg. Nagyon. Tök ismeretlen dolgokat kell átrágnom, neten kutatok egész nap, közben igyekszem segítőkész lenni, támogatni, és amit tudok megtenni. Eddig az orvosi tanácsok adásával állok a leggyengébben, mert nincs ilyen végzettségem, és rohadtul fosok, hogy valami hülyeséget tanácsolok. Mégis néha úgy érzem, mintha azt sugallná felém folyamatosan, hogy nem elégedett velem.

Közben meg Házibélával is teljes lett a káosz. Kedveljük mi egymást, szó se róla, csak valahogy agyunkra (szerinte csak az enyémre) ment az elmúlt 16 év. Épp azon dolgozunk, hogy két külön földrajzi ponton letelepedve folytassuk a kapcsolatunkat. Ja, tudom, "normális" emberek egy fedél alatt egymásra mosolyogva naponta hazudva hűtlenkednek, dugnak félre, és elvannak mint a befőtt, ehhez képest nálunk legjobb tudomásom szerint nincs harmadik, és mi épp arra készülünk, hogy két lakásba osszuk szét egymást. Vágod a lényeget: XIII. kerben lakás eladó! Nem sürgős! Ha ingatlanos vagy, tuti már beszéltünk, ne hívj!

Aztán itt van még jóbarát, akiben akkorát csalódtam, hogy a fal adta a másikat. Utálom, ha olyan emberek "okosoznak" pejoratíve és nyirbálják mindenféle jogaimat, akik konkrétan hozzám fordulnak lélekmentésért rendszeresen. Azt a mondatot meg aztán tényleg nagyon megérdemeltem, hogy ne akarj te engem megváltani. Igaz. Csak hát te akarsz nagyon a barátom lenni, így meg nem fog menni.... Hagyjuk is... bla-bla-bla...  totál kikészít az egész "barátságunk".

A munkahelyemen meg egyesével szólítják szőnyegszélre az embereket, gyomorideg a négyzeten, hogy a papír amit elém tolnak vajon a végleges megválást tartalmazza-é? Konkrétan délre már olyan ideges voltam a feszengve bemenő és lógó orral kijövő munkatársak látványától, akikből egy büdös szót nem tudsz kihúzni, hogy mi a szarért rendelgetik be őket, hogy én magam kértem magamat szőnyegszélére! Annyira ideges voltam, hogy azon gondolkodtam, engem basszus ne szivassanak, nem tudom mivel traktálják bent az embereket, de bemegyek és felmondok a picsába, azt majd meghallgatom utána a lényeget, én nem bírom ezt a fajta stresszt.

A Hédike is tök depis. Én olyan szépen és igazán csöndben nevetgéltem végig az elmúlt 15 évet, mert mindenki ki volt akadva, hogy milyen kurva nehéz anyának lenni, én meg semmi nehezet nem találtam benne, vidámság volt, öröm, boldogság, és büszkeség. Jó persze, áldott jó kölyökkel vert meg a sors, nem bőgött, nem volt dacos, éjszaka meg aludni szokott. Most meg gondjai vannak, és nem tudok neki segíteni. Azt hiszem sehol nincs ahhoz képest a szoptatás nehézségei, az éjszakai felkelések, a jajj nem mehetek bulizni, plázázni, fáradt vagyok, elájulok életérzés ahhoz képest, mikor ott ül veled szemben a szőnyegen a hozzád legközelebb álló ember, potyognak a könnyei, magyaráz neked és te nem tudsz neki mit mondani. Érted, hogy problémái vannak, és nem jó neki, nem kerek, de nem tudod mit kell ilyenkor mondani? Totál hülyének érzem magam. Na ez az igazi szívás.

Konkrétan ott tartok, hogy valami antidepresszáns után kéne néznem, mert ettől többet már piálni se merek, mint az utóbbi időben. Kezdek megérteni embereket akik fogják magukat és csak úgy simán bediliznek, régebben ezt nem értettem, hogy fordul velük elő, hogy jutnak idáig, de már nem csak értem, kezdem érezni is!

Természetesen aki megérkezik, a szokásos beköszönésnek nagyon örülnék! (vizilóóó)