Na, össze-vissza szedtem magam, és most teljesítem lovagias ügyemet, remélem jár erre fenyofa, és látja, mennyire komoly és megbízható nő vagyok, hát akkor itt a szerelmes levél:
Drága Sándor! Szerelmem!
Én írok magának Thia, Zita, Zritha, a Mari! Láttam a tévében. Sokáig nem mertem írni, de most összeszedtem minden bátorságomat, és helyesírási tudásomat, és úgy voltam vele, lesz ami lesz, én megírom ezt a levelet. Nem bírom már magamban tartani, én szeretem! Már régebben is tetszett nekem, abban az aluljárós filmben, de akkor még arra gondoltam, hogy maga löködi a vonat alá azt a sok kedves embert, és nem annyira tetszett, de mikor a zongora mögül felnézett a Mónikára, akkor mondtam magamnak, na Mari, te aztán most jól elvesztél! Kész, neked véged! Véglegesen örökre a szívembe zártam, szeretem! Higgye el, vidéken is élhet olyan nő, akinek a teste tüzel ha csak meglátja a maga új üres lakását, akinek a hangja elakad mikor maga Londonban térképpel a kezében nem találja a címet, és még egy kicsit sikantottam is, hogy Sanyi, ne keresd a címet, gyere ide hozzám, gyere, de a Béla rögtön bejött a konyhából, és azt mondta, ne óbégass Mari, mer képen töröllek!
A Béla már csak ilyen. Higgye el, csak kényszerből mentem hozzá. Nem érti ő meg az én lelkivilágosságomat, ugye maga megértené? Sanyi! Sanyikám! Én annyira oda vagyok magáért, hogy nem is gondolná! Már a negyedik gyerekünket is magáról akartam elnevezni, de tudja a Béla, olyan kötözködős fajta, akkor is azt mondta, hogy normális vagy te Mari, nem nevezheted el a negyedik gyerekünket Sanyinak, mikor már a harmadikat is úgy hívják!
Istenem, bárcsak korábban ismertük volna egymást! Élhetnénk együtt boldogan mint a galambok, találkoztunk volna Szentesen, amikor még fiatal voltam, szép, karcsú és naív. Nevelhetném a maga gyerekeit, én főznék, takarítanék otthon, azt mondják a faluban, hogy nálam jobb csülkös pacalt lepcsánykával senki nem tud csinálni, maga meg csak játszana, játszana, játszana....
Rakok a borítékba egy képet is magamról. Még '88-ban készült Fenyvesen, mikor a SZOT üdülőben nyaraltunk. Azért olyan aprócska a kép, mert levágtam róla a Bélát és a gyerekeket. A Béla ott is rémesen viselkedett, állandóan Jani feleségének tette a szépet, a Jolinak. Mondtam is neki a minap a Jolit! Azzal jött haza a szomszéd Jóskáéktól, hogy olvasta a komputerükön, hogy a nők valami nyúlkálásnál magára gondolnak, és azután, hogy '88-ban a szemem láttára fixirozta a Jolit, volt pofája megkérdezni, hogy én is magára gondolok-e? Bevallom Sanyi, elpirultam mikor rákérdezett. Aztán hebegtem-habogtam, hogy jajj Béla, te olyanokat tudsz mindig kérdezni, hát dehogy gondolok én a Sándorra, micsoda kérdés ez, hogy jutott egyáltalán eszedbe, én leginkább semmire se gondolok, de ha mégis akkor a inkább a Fenyő Ivánra. De ezt csak a maga védelmében tettem! A Béla ha kicsit beiszik nagyon goromba tud lenni.
Sanyi, ha erre járna, okvetlenül nézzen be hozzánk! Ahogy beér a faluba a Piriék házánál ha jobbra fordul, ott lesz a kocsma, ott jöjjön tovább, és a piros traktornál parkírozzon le. Jó lenne, ha előtte ideszólna, mert akkor egy kicsit kicsinosítanám magamat, meg a házat, bezárnám a tyúkokat, kutyákat, Bélát, meg sütök egy kis tésztát is. A tévéseket ne hozza, meg a Juditkát se, aki csak a maga ágyába akart bújni a gyerek miatt.
Őszinte szerelemmel üdvözlöm:
Csányiné Mari
Ui: Drága Sándorom, az egyik barátnőm itt a faluban, név szerint nonblond kéri, hogy vigyázz a súlyodra! Nehogy elhagyd valahol, mert minden kis darabodat imádom, nekem kell az összes, ha egyszer mégis összebútoroznánk!