Elkövettem korábban azt a hibát, hogy a régi blogom indításakor nem meséltem el, hogy hogy lettem én xxxx, így mindenkinek egyesével meséltem, már aki kíváncsi volt rá, hogy miért is lett az előző blogom neve ami. (emilben bárkinek átküldöm a sztorit, akit érdekel) Most ezt itt pótolnám. Engem egyáltalán nem hívnak Zitának. Sose hívtak. De egyszer még kiskoromban beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra. Olyan jópofa kis létszámú okítás volt, körülbelül 10-en voltunk, fiúk, lányok vegyesen, meg az igen fiatal Ádám tanárbácsi. Első órán rögtön bemutatkoztunk, mindenki elmesélte, hogy miért jár ide, és miért pont ezt a nyelvet szeretné megtanulni bla-bla-bla.
Aztán olvasni kezdtünk. A tanár mondta a neveket, aki hallotta a nevét, az olvasott. Aztán azt mondta, hogy jó köszönöm, akkor most Zita. Mindenki bámulta a könyvet és várta, hogy majd Zita olvasni fog. Én is. De Zita csak nem olvasott, akkor már páran felnéztünk, hogy mi van már a Zitával, hát miért nem olvas? Bámultuk egymást, meg azt, hogy ki lehet itt a Zita? Én néztem a leghülyébben, mert elég jó a névmemóriám, és most az istennek se tudtam, hogy a három lány közül melyik lehet a Zita. Persze én voltam.
A tanár ugyan elnézést kért, és megígérte, hogy ez soha többet nem fog előfordulni, most már egy életre megyjzegyzi a nevemet, és meg is jegyezte, szóval én onnantól minden órán egy évig Zita voltam, és a csoportársak is Zitának hívtak, és a végén már senki nem tudta, hogy mi is az igazi nevem. Miután 4 napja nem bírok magamnak nevet kitalálni, és a jegyeketbérleteket nem annyira tetszik, így most ez lesz az írói vállnevem.
De azért nem tudok teljesen elszakadni a másiktól, ez leginkább a Zita helyesírásánál figyelhető meg ott egy kicsivel ha lejjebb nézel.