Azt kérdezi tőlem fb-n Házibéla, hogy nem írom a blogom? Hát mondom neki, írnám én, ha lenne mit, de valahogy nem igen van. Amit meg lehetne, nem akarom. Azt meg már kisblogger koromban megtanultam, hogyha az embernek nincs mit mondania, akkor inkább ne mondjon semmit. Aztán rittyentett nekem egy gyors bejegyzést: "Na az van, hogy nincs különösebben semmi. Terepszínűben járok dolgozni, így expasi még véletlenül sem vehet észre. És ha lemegyek dohányozni, akkor extrafüstös cigit viszek magammal, hogy jótékony ködben, mint gerillaharcos megőrizzem az inkognitómat." Ez egyébként tényleg így történik. Számomra új értelmet nyert a házinyúlra nem lövünk kifejezés, mert leginkább szívem szerint pont házinyulat lőnék! Ki a picsába a holdra!
Talán csak egy megjegyzésre alkalmas esemény történt, az esti cigizés közben konyhába szállt bazi nagy molylepke, ami elől sikítva futkároztam, piros hálóingben a 2 négyzetméteres konyhában, le-föl hajolgatva, időnként a 170 centimet mint a collstok, egy hirtelen ejtéssel guggolásba vágva aztán vissza, hogy ne repüljön nekem, de nyilván csak a papuccsal történő alapos agyonverése után vettem észre a szembeház 8. emeletén ablakban dohányzó és röhögéstől rázkódó jóképű fiatalembert. Kedvem lett volna a fura táncom után átordibálni, hogy nincs röhögés, kemény a szingli nők élete, akárcsak a fényre tévedt halott molylepkéké!
A Hédike meg vacsora közben átrendezi a nappalit, hogy jól lássa a tévét, aztán meg szörnyülködik a beszélő mérleg reklámján. Azt mondja, hogy neki egy ilyen kis lapos jószág ne ugasson, még csak az kéne, hogy ilyeneket mondjon neki: Kérem álljon fel a mérlegre! Kérem, ne tolakodjanak, csak egyesével!
Azt hiszem nekem ma randim lesz. De ebben nem vagyok biztos. Jótanácsok?