Folytatnám akkor kronológiailag az előzőekben elkezdett történetet. Nagyjából három hetet laktunk együtt korábbi albérlővel, akiről annyit tudok elmondani, hogy ritkán beszélt és akkor se mondott semmit. Mi annál többet kérdeztünk, mi hogy van a lakásban, mi tartozik ide és mi az övé, amire általában ilyen hümi-himi választ kaptunk. Eljött aztán a nagy nap, amikor Ádám, nevezzük mondjuk így, mert tényleg így hívták, elköltözött innen. Ez egy szép szombati napra esett, amikor az összes beköltöző különböző országokba osztotta szét magát. PBarát valahol Pécsen, Rbarát osztrákiába, én meg lengyelékhez ruccantam el egy hétvégi turnéra együttesileg. Még egy igen jó kép is készült rólam, kalocsai viseletben ahogy a magyar zászlót fújja a kezemben a szél, majd elküldjük a kurucinfonak. Igazán szerencsés hazaérkezés volt, szoba felszabadulva, Ádám kiköltözve, úgyhogy kipakoltam, Hédikét hazarendeltem.... aztán valami nagyon érdekeset vettem észre. Szóval Ádám úgy elköltözött, hogy magával vitte az összes edényt, tányért, poharat. Mindegy, röhögtem, ilyenen nem akadunk fent, ittam a tenyeremből egy kis vizet és bedobtam a mosást. Persze, Ádám a szárítót is elvitte, három napig még a csillárról is az én bugyogóim és melltartóim lógtak. De azt hiszem a legbizarabb mégis az volt, amikor egy - a fiúk szerint akkor jó a borsóleves ha csirkelábat is főzünk bele - vasárnapon az addigra anyámtól zsákmányolt tányérokba merőkanál híján, bögrével mertük a levest. Ne akarjátok tudni hogy néz az ki, ahogy a cicás bögrén folyik végig a paprikás lé, és mint a vázába rakott virág úgy virít ki belőle egy csirkeláb a szélrózsa minden irányába mutató lábujjakkal.  

De aztán már tényleg majdnem minden jó lett. Van abban némi furcsaság amikor az ember a kollégái alsógatyájáit teregeti, hogy ő is tudjon mosni, oder mire hazaér a kollégái épp a csipkés bugyijait hajtogatják, hogy tudjanak teregetni. De most nem erről akartam mesélni, hanem arról, hogy épp már világbéka volt meg minden, amikor tök váratlanul megjelentek kék ruhás emberek és kikapcsolták az áramot. A tulajt nem lehetett elérni, minket nem engedett az Elmű intézkedni meghatalmazás hiányában, így aztán napokig gyertyákkal mászkáltunk, és azon röhögtünk a fürdő előtt, hogy ki hogy sikít amikor jéghideg vízben próbál megfürdeni. Egyébként az áramszünet arra jó, hogy ilyenkor az ember tök kreatív tud lenni, és hirtelen ezer dolgot talál ki, hogy ha már úgyis ráér akkor mihez kezdjen magával, nyilván mindegyikhez áram kéne, kivéve a mi programunkat, amikor egy egész hűtőszekrényi élelmiszert dobáltuk ki.

Aztán már tényleg minden rendben lett volna, csak hát mégse... szóval Rbarátnak valahogy mindenkivel sikerült tök különböző módon összekülönböznie, úgyhogy elvagyunk, ja, de inkább elvágyunk.